Harangozó Márta:
Marton László

Marton László abszolút művész. Azt mondhatnám: predesztináltan arra született, hogy szobrász legyen és semmi más. Gyerekkorában közvetlen ösztönző hatás nem érte környezetéből. Hogy művész legyen és semmi más, azt nem a szülők, nem az okos nevelők mondták meg neki és döntötték el, hanem sajátos és eredeti tehetsége. Amikor más kamaszok játékból vagy önfeledt időtöltésként rajzolgatnak, esetleg gyurmát gyötörnek, akkor Marton László alkotott. Fennmaradt és bronzba öntött Pásztorfiúja öntörvényű alkotás, melyet a művész 17 évesen készített. Nem egy közvetlen élmény realisztikus és ügyesnek mondható megformálása, hanem egy élethelyzet, egy sors gyöngéd és művészien távolságtartó ábrázolása. Az az érettség, amely a kompozíció egészéből sugárzik, értelmezhetetlen, ha nem egy eredeti és rendkívüli tehetség remekléseként szemléljük.
Marton László pályájának áttekintésekor azért kell és érdemes mindig ettől az etalontól kiindulni, mert visszatekintve is magyarázatul szolgál. Az a természetes könnyedség, az az erőlködés nélküli biztonság, ami ebben a szoborban testet ölt, az érett és a plasztikában minden irányba elmozdulni képes szobrászra különösen jellemző. De az a tény, hogy az anyag Marton László keze alatt mindig engedelmesen vette fel azt a formát, amelyet a művész neki szánt, sosem jelentette, hogy nem vívta meg a maga belső harcát. A végeredmény, a kész alkotás azt sejteti, hogy aművész nem küzdötte át magát a teremtés egész folyamatán. Pedig nem így van. Barátai, ismerősei jól tudják, hogy vívódás előzi meg a kísérleteket. De éppen tehetsége természetének köszönhetően, a már kész plasztikát látva, az embernek az a benyomása támad: az adott munkára irányuló első gondolat és a szobor egyszerre született. Ezért annyira eleven és életszerű Marton minden munkája, s ezért érződik valamennyin a hirtelen jelentkező ihlet hamvassága és varázsa.
A szobrász keze hozzászokik a birkózásra késztető anyagokhoz, a nehezebb szerszámokhoz. Egészen különös adottság, hogy valaki közben, párhuzamosan egy olyan műfaj szerelmese legyen, amely a látvány pillanatnyi ihletére épül: a festészetnek. Ennek a szinte csodának számító helyzetnek a tanúi lehetünk Marton esetében. Az akvarellhez nem pályája egy korszakában menekült, felüdülésként, kikapcsolodásként vagy vigaszt keresve. Mindvégig szerelmese volt.
Ebben az albumban több mint ötven évet ölelnek át a bemutatott munkák. Találunk köztük úgynevezett grafikai tanulmányokat is, de azok soha nem vázlatok egy elkészítendő szoborhoz, sokkal inkább egy, a rajzolásban önfeledt örömét lelő művész öntörvényű alkotásai. Marton munkásságára mindig is jellemző volt az élet szeretete. Ha akvarelljeit nézzük, ezt még inkább érzékelhetjük. Számára minden téma, de természetesen leginkább a táj, s ezen belül is a szelídségével és változatosságával gyönyörködtető dunántúli táj. Bármelyik életkorából származó vízfestményét nézzük, azonnal szembetűnik, hogy előre soha nem határozta el, mit akar megfesteni. A pillanat döntötte el, mi került a festőpapírra. És az ihletettség szülte a stílust is. Marton számára nem voltak és ma sincsenek előre eltervelt formák, festői „eljárások". A víz, az ég, a fák, vagy városrészek, alakok, formák, figurák, a maguk valóságos gazdagságukban válnak művészetként megörökített látványélményé. S ezért, ami kék, ábrázolva lehet piros, vagy sárga, elénk léphet felismerhető konkrétsággal vagy elmosódó, alig konturos látványként. A fák lehetnek fák, de vonuló lándzsahegyek is. A városrészlet lehet felismerhető, de álomszerűen meglebbenő. A kép összeállhat néhány hirtelen színből, de pompázhat különös színgazdagsággal. Lehet minden részletében közeli és távoli ragyogás, a napfény csodálatos játszadozása, de az is természetes, ha a méltóságteljes, azt mondhatnám: felemelő komorság hangulatát kapjuk.
Az akvarell sok előkészületet kíván, mint alkotási mód. De az adott képre csak percek jutnak. Az akvarell a pillanat művészete. A jó akvarellhez rendkívüli összpontosítással juthat el a művész, és mindig csak a mindent összesűrítő és magába foglaló ihlet csodája révén. Ha Marton képeit egymás után nézzük, mindvégig érezzük: ugyanaz a kéz teremtette őket, csak éppen arra találunk nehezen magyarázatot, hogy miképpen származhattak ugyanazon alkotói képzelet kaleidoszkópjából. Nem csak a tartalmai gazdagság, nemcsak a különleges színkezelés, nemcsak a formai változatosság miatt. Hanem elsősorban azért, mert a stílusok egyszerre vannak jelen. Egyszerre igazolják, hogy az akvarell mindenre képes, és ugyanakkor azt is, hogy Marton gyakorta az akvarell végső határai, csodálatos szélsőségei között csapong. Nem szobrászként, aki mellesleg akvarellista. Hanem szinte és kizárólag csak festőként. Mint aki az egész életét erre tette fel. Ezért írtam rögtön az első mondatban, hogy Marton abszolút művész. Hogy csak művész, és semmi más. Őt nem érdeklik a nagy esztétizálások, az ideológiai meggondolások. Ő a valóságra figyel a maga természetességében, a maga ellentmondásosságában: az elvakító fényességű ragyogásra és a tapogatózásra késztető különös sötétségre. A természet, az ember, a megalkotott valóság ezerarcúságára. A dolgok egymás mellett és egymás ellen működő halmazára. Marton imádja az életet. Élni és megélni, átélni. Ebben az egyszerűségben mindig jelen van számára a nő szépsége, a létezés folyamatosságát képviselő szerepe, az a különös adottsága, hogy benne, illetve rajta keresztül minden életvágyát, álmát kíléjezheti. Nőalakjai ettől éteriek, és mert a valóság apró hibáit is magukon viselik, ettől valóságosak.
Marton akvarelljeit sokan ismerik. Sokan szeretik. Ez az album mégis reveláció. A sok száz alkotásból ez a válogatás hirtelen ráébresztheti az érdeklődőt, hogy a köztéri szobrász után találkozott egy festővel is. Egy olyan érzékeny, lírai alkattal, aki plasztikáiban számos drámai pillanatot ábrázolt drámaian. Találkozott egy művésszel, akinek a tehetsége átlépi a műfajok határát, s éppen abban öntörvényű, amiben megmutatkozik.
Szerencsére ez az album az utóbbi énekben született szobrok közül is bemutat néhányat, s így jól érzékelteti, hogy Marton László szobrász, ha a szobrait nézzük, és festő, ha az akvarelljeiben és olajfestményeiben gyönyörködünk.
Az elképzelés megfogamzásakor a művészt az vezette, hogy a szobrait bemutató számos kiadvány mellett végre legyen egy olyan album is, amelyben lapozgatva az érdeklődő megismerheti a festő Martom, illetve egész pontosan a megszállott akvarellistát. Nos, Fortuna úgy határozott, hogy közben gyönyörű, szinte alapműnek számító szobrok is születtek Marton alkotó műhelyében, így természetes módon adódik az eredeti elképzelés kibővítése: kerüljenek bele ebbe a könyvbe ezek a munkák is.
Élükön éppen a szeszélyes úrnőről készített gyönyörű plasztikával. Marton a fortunai kegyeket leegyszerűsíti és ugyanakkor a lehető legtágabban értelmezendővé teszi, amikor a kegyes hölgyet állítja fel a nagy egyensúlyérzéket kívánó gömbre. Harmonikus szépségű, látszólag bárki számára elérhető mai nő Marton Fortunája. Szerencsekereket tart jelképként a kezében. De láthatóan nem kormányoz vele, csak jelzi, hogy ez a képessége adott. Figyelmünk szinte elhanyagolja a jelképet, amikor az egész alakot befogadja. A szem először a majdnem realisztikusan megformázott szép és távolian titokzatos arcra tapad. A kar, a váll, a mellek meztelensége érzéki bájt sugároz, ám a ruharedők óvón eltakarják a test fantáziát megmozgató részeit, figyelmeztetnek, `hogy mégsem igazán halandóval van dolgunk, hanem egy olyan lénnyel, aki bennünk lakozik, amikor jól megy a sorunk, és kívülünk élő elérhetetlen, majdnem gyűlölt valaki, amikor elborul személyes egünk.
A Torzó testvére a Fortunának. Észre sem vesszük, hogy a nőalaknak nincs feje, letörtek karjai, s talán nem is a szobrász, hanem mi magunk húztuk fel rajta vagy róla azt a leomló drapériát, amely olyan vigyázva takarta Fortunát. A Torzó Marton egyik főműve. Miként az antik görög szobrászok, ő is szívesen bízta művészeti üzenetét a megformált női testre. Sokféle, fajta szobrot készített munkássága során a nőről, sőt egyenesen a Nőről. Valamennyiben a létezés kezdetét és teljességét igyekezett ábrázolni. Ez a Torzóban vált fölülmúlhatatlanná. Marton tökéletesen bánik a márvánnyal is, miként bármilyen más anyaggal. De ő is úgy érezhette, hogy a márvány azért valami más. Az igazi megmérettetés lehetősége. A ábrázolt test arányai gyönyörűek. De ez kevés volna. A művész nem akarja a teljes meztelenséget ábrázolni, mert az már talán el is veszíti erotikus jellegét. De az sem állt szándékában, hogy a ruhán áttetsző formák túlságosan izgassák a fantáziát. Így ez a kitakart meztelenség lehet önmutogatás és a véletlen pillanata. Amennyit látunk, az olyannyira maga a teljesség, hogy elfeledkezünk arról, hogy csak részlettel van dolgunk. A Torzó a valóságos és a minden férfi vágyban megtestesülő nő ideálja. A szépség örökkévalósága, a tisztaság egyszerisége, a szemérmesség és az önkéntes meztelenség harmóniája. Marton mindig ebben a mindennapiságban testet öltő teljességben látta a művészet igazi feladatát és szépségét.
Shakespeare Hamletjének átérzéséből született - szobrászi megfogalmazással - To be or not to be című munkája. Sokféleképpen ábrázolták már a gyötrődő, bizonytalankodó és végső kérdéseken tépelődő dán királyfit, aki a cselekvés pillanatában azt szimbolizálja, hogy inkább a rettegett halál mint a mocskos élet. Marton a kétségektől gyötört, szinte megnyomorított Hamletet ábrázolja ebben a kompozíciójában . A figura durva arcát megszépíti a gondolkodás. Mély szemeibe tekintve kétkedésének részévé válunk. Nehéz elhinni róla, hogy rövidesen feláll, leveti az őrültség álarcát és a cselekvésben - helyretolva a kizökkent időt - feláldozza önmagát, feláldozza a kételkedést, vagy ha úgy tetszik, legyőzi önmagában.
A Cantata profana gyönyörű kompozíció. Ha mi, magyarok nézzük ezeket a szarvasokat, nem csupán vadon élő, látványosan szép állatokat látunk bennünk. Hanem: elvarázsoltságot, büntetést. Ám ezeknek az energikus állatoknak ez a különös dermedtsége, önmagába forduló szomorúsága bárki számára felismerhetővé teszi a balladai gondolatot és érzést, és egyértelművé, hogy ezek az állatok európai árvaságunknak a szimbólumai. Ezek a szarvasok csalogattak idáig bennünket, s végül mi magunk is tiszta forrásra vágyó kiszolgáltatott szarvasokká váltunk.
Marton értői már többször megállapították, hogy a művésznek nincs kitüntetett stílusa. Mindig az adott mű maga a stílus. Az adott mű, amely egy gondolat testet öltése és szétsugárzása. Az Ecce Homo nem az a Krisztus, aki értünk magára veszi a világ, illetve az emberi gyarlóság bűneit. Ez a Krisztus nem a Megváltó Jézus. Ez a Krisztus valóban az ember. A vállra terített és az egész testet takaró palást arra szolgál, hogy figyelmünk az arcra irányuljon. Ezen az arcon nincs túlvilági átszellemültség, nincs a feltámadás ígérete. Ez az arc a mi halandó arcunk. Az e századi szenvedésünk és csalódottságunk a meggyötört, megalázott, megcsúfolt ember jelképe. Ez a Krisztus szégyelli meggyötört testét. Szégyelli, hogy mindezt meg lehetett vele tenni. Ez a Jézus tanácstalan és döbbent. Ez a Jézus ábrázolás a legigazibb emberábrázolás. Marionnak ez a megrázó és gyönyörű alkotása az egyik legteljesebb és legösszetettebb gondolatiságú műve. A legtöbb, amit egy szobor és egy szobrász vállalhat.
Marton szobrászata emberközpontú. Divatok jönnek, divatok mennek, de ő ragaszkodik ahhoz, hogy az embernek önmaga megmutatásával szóljon a létezés mibenlétéről. A honnan jövünk, mik vagyunk és hová tartunk örök dilemmájáról. Talán ezért is szeret és tud portrét készíteni. A Cziffra Györgyről készült alkotása ennek a műfajnak a remeklése. Az arcvonások jól felismerhetők, azonosíthatók, és ami ritkán adatik meg egy művésznek, Martornak ismét sikerült: ez a szobor belülről dereng.
Lennon is maga a muzsika. Ám lényében sok a megjátszottság, a világnak szánt gesztus. Marton levehette volna Lennon arcáról a szemüveget. De fennhagyta, s éppen azzal a szándékkal, hogy szobrászi eszközzé váljék a kezében, így érzékelteti azt a szerepjátszást, ami jellemző volt erre a kitűnő muzsikusra, ellentmondásos jellemű, s valamiképpen mégis elesett emberre. Aki Marton szemüvegén át néz Lennonra, azt is észreveszi benne, hogy tragikus sorsa színpadi volt.
Portréi sorában érdekes állomása Károly hercegről készült munka. Egyrészt korrektül akarja ábrázolni a megformálandó személyt, másrészt vállalja a művészi felelősséget is. Marton hercege ismeri saját értékeit, és képes a saját szemével nézni önmagát a tükörben. A modern ábrázolás jegyében személyes megbízásra és modellüléssel készültek olyan bravúros portréi, amelyek híven őrzik az ábrázolt egyéniség arcát, de egyben a szobrász gondolatát és üzenetét is. Remek a Peter Munkról készült portré, amely megoldásában a művész Egry ábrázolását idézi fel bennünk. Lord Rothermere-ről készült munkája a jellemábrázolás remeke, akárcsak a bölcs mosolyú Andrew Sarlós portré. A Peter Munk feleségéről, Melanie-ről készült márvány plasztika, impresszionisztikus eszközeivel bravúros múltidézés, valamiféle álom az egykori ifjúság szépségéről.
Marton mostani alkotó korszakának két fontos és képességeit próbára tevő megbízatása volt az Apor Vilmosról és a Görgey Artúrról készült kompozíció. Apor püspök azok közé a papok közé tartozott, akik minden időben tudták, hogy mit kíván a katolikus vallás és az emberség. Apor Vilmos nem mártír sorsra született. A véletlen tette azzá.
A kompozíció remekül érzékelteti ezt a helyzetet. Testével védelmezi a kiszolgáltatottakat, egyik kezével óv, a másikkal tiltakozik az erőszak, az ostobaság, az értelmetlen halál ellen. Az érzékletesen formált arcon jóság és kiszolgáltatottság látszik. A márvány posztamens sajnos kicsit ünnepélyessé teszi Apor Vilmos magatartását. A kevésbé látványos emelvényen jobban érvényesülne a szobrászi szándék.
Görgey történelmünk egyik legvitatottabb személyisége. De végső soron inkább bűnbak. Minden valószínűség szerint a lehető leglogikusabban cselekedett. De ez a cselekedet a vereség beismerése volt. Közben pedig a magyarság soha nem akarta és tudta elfogadni, hogy akkor ott, Világoson valóban nem volt más választás, mint a fegyverletétel és a további fölösleges áldozatok kivédése. Görgey ezt a rettenetes dilemmát megélte, és tudatosan döntött, élete végén is vállalva a döntést és a kitaszítottságot. Marton nem is a megalázott hadvezért ábrázolja, hanem a határozott, a kiegyensúlyozott férfit, a politikust, aki vállalja sorsát és a rámért feladatot. hova nem ágaskodik, nem kapar. Nyugodtan, megfékezetten áll. Harmóniában a hátán ülő magabiztos lovassal. Marton mindenféle előítéletet félredobott. Olyannak ábrázolja Görgeyt, akit nekünk, az illúziókkal leszámolva, akár tetszik, akár nem, vállalnunk kell.
Marton László az utóbbi néhány évben sok és sokféle szobrot készített. Eddigi alkotói munkásságának talán soha nem volt ilyen összetett és sűrített korszaka. A szakmai tudás birtokában bármihez nyúlt, a teljességet volt képes megragadni. Fortunának olyan kegyeltje ő, aki mindent megtesz azért, hogy ne a véletlennek, hanem munkájának, rendkívüli tehetségének köszönhetően érezhessük őt szerencsés művésznek.

<<vissza